Márvány burkolat javítás

Létrehozva 2013. október 06. Utoljára módosítva 2014. február 08.
Írta: Bartos Péter

1991

Az épület homlokzatának burkolásához márványt használtak. A burkolat dilatálációs mozgását hézagok kialakításával valósították meg, mely hézagokat szintén márvány lapokkal (csíkokkal) fedtek.

E fedőelemek több esetben bemozdultak, tartani lehetett leválásuktól. Az új rögzítésre kidolgoztunk egy un. hárombiztosításos ragasztási eljárást. Ennek keretében a teljes dilatációt fedő burkoló elemet eltávolítottuk és előkészítettük a visszafedéshez. Az elemeket föntről lefelé haladva helyeztük vissza, evvel is ellenőrizve, hogy minden elem képes megtartani saját tömegét.

Jóllehet ma már lényegesen jobb megoldások léteznek az ilyen rögzítésekre, de ez akkor forradalmian új megoldásnak számított.

Amíg film nem készült az alkalmazásról, a szakma kétkedve fogadta, megvalósítható-e az általunk alkalmazott eljárás.

(tech. film a cikk végén...feltöltés alatt  2014.01.30.)

 

Egy bemozdult dilatációs elem.

 

A ragasztási technológia a következő volt;

A leszedett lapokat kötélen leengedtük a tetőszintre ahol a tisztítás, előkészítés folyt.

Itt a lapok két végére egy egy darab hőre lágyuló műanyag darab került (Gluefix 2000). Rámelegítettük, majd kihűlt, megkeményedett az anyag, így a lapok felszállításakor nem esett le onnan.

Két ember eközben a "falon lógva" bejelölte az adott márványlap helyét. Közben megérkezett az előkészített lap a tetőszintről a fönti emberekhez. A lappal együtt jött a kimért, de még nem összekevert fő ragasztóanyag, ami nem más, mint a karosszériások kedvenc javító anyaga, a két komponenses "autokitt".

Miközben az egyik ember elkezdte összekeverni az autókittet, majd azt felkente a lap egyik szélére, a másik ember hőlégfúvóval megmelegítette a lap két végén elhelyezett műanyag ragasztót, hogy az képlékeny legyen. (A dilatációs lapokat csak egyik szélükön szabad ragasztani, épp evvel biztosítva a mozgás lehetőségét.)

A lapot ezt követően gyorsan a helyére kellett tenni, és két ember egyenletesen rányomta azt a burkolatra. A lapok végén elhelyezett meleg műanyag visszahűlt, és ez elégséges volt a kb. 7 kg-os lapok megtartásához. A harmadik ragasztó sziloplaszt volt (Magyar gyártmányú "Transzparens Sziloplaszt"), ami egyben a vízbiztos tömítést is megoldotta.

A felhelyezéskor tehát a műanyag tartotta meg a lapokat, majd kb. 2-5 perc alatt megkötött az autokitt, végül 24-48 óta múlva a sziloplaszt is képes volt akár egyedül is megtartani a lapot. A nagy meleg miatt a fedést idönként nagynyomású vízzel permeteztük, hogy a Sziloplaszt légnedvességhez jusson a kötéshez.

 

Az alkalmazást kísérletezés előzte meg, mely során minden ragasztóval kipróbáltuk, képes-e egyedül megtartani a lapok tömegét.

A ragasztási eljárás sikere egy véletlen ötlet eredménye. Amikor ajánlatot kértek a feladat elvégzésére, kikötötték, hogy egy próba rögzítést kell csinálnunk.

Epoxi gyantát használtunk a próba ragasztáshoz (Tipox=Concretin), amit aztán Sziloplaszttal fedtünk.

A ragasztó felhordása után már vagy 15 perce melegítettük hőlégfúvóval a gyantát, de az még nem kötött meg. A próbára megjelent műszaki vezetés nem bírta a várakozást és elment, azt mondván, majd visszajönnek megnézni az eredményt.

A lap talán kétszer leesett, de addig próbálkoztunk, míg végül sikerült valahogy fölragasztani. Már megkaptuk a munkát, amikor beugrott az autókitt, és a hőre lágyuló műanyag alkalmazásának lehetősége.

Az új technikával volt olyan sor, ahol átlagban 30 másodperc telt el a lap munkaszinti felszállítása, és a harmadik ragasztó felhelyezése között.

Az alábbi képen a fő ragasztó (autokitt) próbája látható. Inkább a márvány törik, de a ragasztó nem enged.

 

Az épület formája, kialakítása megkövetelte a kötéltechnika alkalmazását.

 

A technológiát bemutató film:

20 év alatt a kb. 700 visszahelyezett lapból 3 db vált el a helyéről.